… és onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Félelmetes állítás. Mondjuk az is igaz, hogy aki megtartja az ő igéit, nem lát halált soha, hanem egyből átmegy az életre.  Az apokalipszis naponta eljön, a moziban látványos, de az életben kemény lesz. Nos, nem mindig vártam vissza annyira Jézust. Ezt őszintén el kell mondanom.

Engem mondatok tanítanak látni. Vagyis egy-egy pontosan megfogalmazott gondolat képes hirtelen néhány dioptriát javítani a világlátásomon. Szükség is van rá, mert rövidlátó vagyok, ami azt jelenti, hogy a szem fénytörő képessége nagyobb az egészségesnél. Ebben a fénytörésben hajlamos vagyok az élet rideg oldalát figyelmen kívül hagyni és mindent pozitív színben látni. Ezt az állapotot a valósághoz képest negatívan kell korrigálni, ezért mínuszos szemüvegen keresztül nézem a világot. Így lesz a valóság élesebb.

Amikor - már felnőtt fejjel – elfogadtam, hogy a Szentírás optikáján át szeretnék vizsgálni mindent, az olyan volt, mint a csodatevő lézeres szemműtét, ami után eldobhatom a szemüveget és végre szabadon, tisztán láthatok! Az igei kezelés e tisztánlátásban is mélyreható változást hozott, elvégre jól csak a szívével lát az ember. Viszont eljött egy pont, amikor úgy éreztem, hogy megakadtam a hitben. Minden kicsit homályos lett mégis. Nem lelkesedtem, nem fejlődtem, feltűnően kevesebb volt az öröm és sokkal több a sóhaj. Ekkor szembe jött egy gondolat Dietrich Bonhoeffertől. A bátor, hitvalló evangélikus lelkész, aki a náci ellenállás egyik jelképe lett és a háború vége előtt mártírhalált halt, nos ő azt írja, hogy a hívő egy pillanatra sem emelheti le tekintetét az örök élet végső céljáról! Mert – és ezt már én fordítottam le így magamnak - mindannak, amit keresztény hitnek nevezünk, az ad értelmet.

Nem sokkal ezután olvastam Pilinszky János egy francia költőre való hivatkozását, aki szerint a remekmű megtanít vágyakozni az iránt, ami a miénk. S e két gondolat után újra összeállt a kép, és eloszlott a homály: úgy éreztem, hogy az vezet ki a hullámvölgyből, ha újra, tudatosan, az Istennel való majdani örök közösséget helyezem szemmagasságba, ez lesz az a horizont, amit akkor sem veszíthetek el, ha folyamatosan a lábam elé kell néznem a napi küzdelmek bozótharcában. De még mindig nem vágytam rá. Ezt a vágyakozást meg kellett tanulni, fel kellett gerjeszteni. A Remekmű persze segít ebben is; leginkább a Szentírás utolsó két fejezete, a Jelenések könyvének vége, ami Új Jeruzsálembe ad rövid, de lényegi bepillantást. Tömény, de gyönyörű és egy új gyönyört feltáró leírás ez a fájdalom, könnyek és halál nélküli létünkről.

Mégis, ezt a vágyat számomra legjobban, vagyis zsigerien, a léggitározás spannolja fel. A léggitár gyerekkorom legkedvesebb hangszere, amely akkor került elő, ha olyan zenét hallottam, ami egyszerűen elrepített egy másik világba. A tökéletesbe, ahol árad a szeretet. Felém, aztán tőlem.

A rock and roll tud más lenni, mint önpusztító életmód! Azért tud, mert pont az élet pusztító üzemmódjából kíván kitörni. Valójában épp az ellenkezőjére vágyik; arra az Életre, amit akkor él át, amikor megelevenedik. És ezt az elevenséget, ezt a megelevenedést keressük, erre vágyunk, erre törekszünk, olykor rossz eszközökkel, de az Életre szomjasan!

A rock and roll a hallva született feltámadás. Két l-el. És ha már tudjuk, hogy ez az életünk Jézusban van, akkor vágyunk arra, hogy színről színre halljuk őt, és lássuk őt, mert ez az eljövendő vele-lét lesz az igazi rock and roll. Nos, ha ez így van, újra vágyunk vele lenni és éljük ezt a vele-létet. Tisztán látom, hogy az Írás elmélyült olvasásának a végpontja pont ez a mennyei rock and roll. Mert, ahogy a költő Visky András napokban mondott gondolata állítja:

A szent szöveg sem írásként akar létezni, hanem beteljesülésként.

Így legyen.

(Elhangzott az Európa rádió adventi sorozatában)